Julie Orringer

Láthatatlan híd

András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a 30-as évek párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába.
Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról – saját sorstragédiája után – Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon .
Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő.
Julie Orringer regénye, a Láthatatlan híd magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz.

"Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott. Ne feledjék mondta, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért."

Több mint egy éve olvastam Julie Orringer megrázó, nagy erejű, vizuálisan is sodró remekművét. Az ilyen súlyú könyvekre mondják, hogy letehetetlen nagy regény. Vártam, hogy egy magyar kiadó rátaláljon és beleszeressen. Megtörtént. Hála érte.(Koltai Lajos, operatőr, filmrendező)