Sz. Lukács Imre

Tábor a pusztán

A vonat erőtlenül araszolt, ódivatú gyászkocsiként. Nem füttyentgetett. Hatalmas fák sátora takarta az állomást, gyenge fény hullott a kavicsokra. A sínek két oldalán rendőrök, államvédelmisek őrködtek. Döccentek a tehervagonok. Marhabőgés hangzott, puli vakkantott, a mozdony köhécselt. Nem igyekeztek a leszállók. 
A rendőrök elhúzták a vagonajtókat. – Kiszállás! – kiabálták. 
Riadt emberek kászálódtak lefelé, asszonyok, gyerekek, hangtalanul. Lassú mozdulatokkal emelgették batyuikat, a vasúti sínek mellé ejtették, újabbakért fordultak, gyerekeket ültettek rájuk, akik tágra nyílt szemmel figyeltek. 
Zsákokat, ládákat, bőröndöket, kosarakat cipeltek, jószágokat rakodtak. Toporzékoltak a lovak, malacok röfögtek. A hajnali költözködés háborús menekültek képét idézte. 
Se panasz, se tiltakozás nem hangzott. 
Különös viszony teremtődött a kitelepítettek és a kitelepítők között, magyarázkodás, sírás, könyörgés nélkül értették egymást, megbízható érzés tájékoztatta őket: a félelem. 
A puskák nem mozdultak. Az őrök mereven strázsáltak a helyükön, vállukra vetve viselték fegyverüket, némelyikük farkaskutyát tartott pórázon. A kötelesség-szolgálat fegyelmével várakoztak, s éberen figyeltek.