Földényi F. László

A melankólia dicsérete

A melankólia a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet, jogos önvédelemből, a többség nem kíván észrevenni. A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett „végső tudás” hiábavalóságára. Arra, hogy mégoly magabiztosan rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Mély belátást nyújt, amely azonban, mivel az ismeretlenre irányul, a tudatlansággal társul. S közben a legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket képes magába fogadni. Szomorúsággal éppúgy társulhat, mint derűvel, vidámsággal csakúgy, mint levertséggel. Gazdagítja az életet; de akit utolér, az közben mégis úgy érzi, mintha kisemmizték volna. A melankolikus páratlan kincsnek érzi a melankóliáját; de közben nem tudja megmondani, mi van a birtokában. A melankólia a világot mintegy a visszájáról engedi látni. Nem csoda, hogy mindig is gyanakodtak rá.