Lipp Tamás

Turulmadár fenn az égen

„Regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; őszies pompájú, melankolikus századvég, a boldog békeidők végjátékával. Vagy inkább tavasziasan pezsgő, szikrázó századelő? A korabeli sajtót lapozgatva valami különös zamat érződik: valami enyhén sós, jódos mellékíz. (…) Mi ez: önbecsülés, biztonságérzet, harsányság, honszeretet vagy túlfejlett nemzeti érzület? Vajon a kor igazi lelke hol lakik? Az épülő európai nagyváros tágasságában, a király lelkiismeretes gondoskodásában vagy inkább a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmában, az adott szó becsületében, a liberális eszmékben, netán az eszlári zsidók ellen indított középkorias, balkáni ízű perben?”
Ezekre a kérdésekre is választ keres a szerző, amikor a magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdi el vizsgálni. „Persze, kezdhettem volna korábban is – írja. - A nemzeti érzés torzulásai már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták „”a nemzeti érzület nyilvánulásának módját””. (...) Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „”sujtásos nemzetnek” mondta a magyart.” „ (Lipp Tamás)