Gergely Ágnes

Glogovácz és a holdkórosok

Glogovácz Simon meghal, de magát meg nem adja – a mindenható főszerkesztőnek, aki visszautasította, a lektornak, aki kéziratait papírkosárba dobta, a szerkesztőknek, a rovatvezetőknek, a folyóiratok „igényeseinek”. Tragikus hirtelenségű halála egyszeriben felkapottá teszi, a hírt az újságok gyászkeretben hozzák, a költő hagyatékáért kiadók vetélkednek, a kritikusok szuperlatívuszokban vitatkoznak. Eközben a budai hegyekben tömegek hallgatják áhítattal a szentéletű prédikátort, a jelen és jövő látnokát. A remete megszólalásig hasonlít…
Igen, Glogovácz Simon él – agyafúrt ál-öngyilkossága teljes sikerrel járt –, most már élvezni akarja posztumusz dicsőségét. De a kiadónak, kritikusoknak, folyóiratoknak nem kell az élő Glogovácz, csak a mártír volt üzlet és szenzáció. És ekkor kezdődik Glogovácz Simon vándorútja. Megismerkedik József nádor haladó lelkületű imádójával, a balatoni villatulajdonos „szegény özvegyemberrel”, az őszülő halántékú íróval, a Memphis irodalmi kávéház törzsközönségével, a „kéklámpás nővel”, az okos és kiábrándult festőnővel, aki végül maga is giccspingálásra adja fejét… a féltehetségek és féléletűek birodalmának „állampolgáraival”, és végül találkozik – önmagával.
A szatirikus kisregény mondanivalója: a tehetség kötelez, a tehetséges ember felelősséggel tartozik magának, a társadalomnak. Ebben a könyvben csupa olyan ember lép színre, aki ezt szem elől téveszti, tudatlanságból vagy tudatosan. Közéjük kerül Glogovácz Simon, a nagy cápák közé a kis cápa, és - természetesen – ő marad alul.