Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

A félkegyelmű

„Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni” – írta erről a művéről Dosztojevszkij. A szelíd Miskin herceg mellett emlékezetes alakok sokasága sóvárog és küzd a maga módján a boldogságért e feledhetetlen regény lapjain. Az idő sokszorosan igazolta Babits Mihály jóslatát: „az a minden emberi szenvedéssel együtt szenvedő mélységesen keresztényi érzés, mely e művészetben kifejezést talál, aligha lesz valaha a múltté, míg az emberi kultúra élni fog”.

„Én is híve vagyok a detektívregénynek, némi fenntartással. Szeretném, hogy egy árnyalattal bonyolultabb és valószínűbb volna. Ha hősei nem volnának egyszerűen jók és egyszerűen gonoszak […] Ha a regény nem érne véget a tettes elfogásával, hanem azt is megmutatná, hogyan hat rá később tettének emléke, hogyan intézi el a kínos ügyet önmagával és a társadalommal. Szóval: szeretném, ha a detektívregény mélyebb, igazabb titkokkal is szolgálna, ha nem féltené olvasóját túlzottan az örvénytől, ha döntőbb megrázkódtatásokat okozna, ha a fárasztó magánéletből nem a giccs sima világába gördítene, hanem felrepítene a nehezen megfogható valóság éles magaslati levegőjébe. Olyan detektívregényt szeretnék, melyet még Agatha Christie-nél is erőteljesebb szerző írna. Mondjuk: Dosztojevszkij.”
(Bálint György, Néhány szó a detektívregényről, 1938.)