Fenyves Katalin (szerk.)

A holokauszt és a családom

Nehéz dolog a kiadónak „könnyű szívvel” ajánlani az olvasó figyelmébe egy ilyen rendhagyó kötetet: nem mintha nem volna magával ragadó olvasmány a válogatás, amelyet a Facebookon 2014-ben létrehozott A holokauszt és a családom-csoport tagjainak bejegyzéseiből állítottunk össze. Az emléktáblák, múzeumok, irodalmi alkotások és történettudományi feldolgozások, legyenek bármily mélyek, pontosak és igazak, nélkülözik az egykori szemtanúk, a családtörténetek „alulnézeti” perspektíváját. A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mind arra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak – amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész. A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz.

„Azt mondta, van egy története a családnak, ami magánügy, ne kérdezősködjek, mert nagyon fáj neki. A sebeket nem szabad feltépni.”

„Már rég nem él egyikük sem, csak én emlékszem arra, ahogy a nagyszobánkban ülnek, és egy kicsit hiszek abban, hogy meg lehet békélni a múlttal.”