Ez micsoda, János?

Minden mese! És eredetileg minden mese felnőtteknek szólt.

„A nép számára az erotika a beszéd tárgya volt. Amit érzett, látott vagy látni vélt, elmondta.”

„A nép az erotikus értelmű, úgynevezett obszcén szavaktól sosem félt.”

„A nép anyanyelvén szól, néven nevez, és akkor pirul zavartan, ha körülírni kényszerül.”

„A ma élő magyar ember szájhagyományi kultúrájának, szellemi népművészetének mostoha évszázadok sokaságán át megőrzött élő, viruló műalkotásait becsülhetjük ezekben a mesékben. És ez nem kevés.”

Burány Béla orvos és néprajzkutató (Zenta, 1931–2008)

Vidám, szórakoztató könyvünkben éppúgy megtalálhatók a fiatal- és öregkori pajzán mesék, mint a papok, apácák szerelmi életét kifigurázó történetek vagy az úgynevezett tanmesék, amelyeknek hősei leggyakrabban az állatok.
A szókimondó, a különböző testrészeket a nép nyelvén megnevező, az aktusokat is leíró vaskos történetek nemcsak a (délvidéki) magyar ember gazdag humorát adják vissza, hanem a nyelv, ezúttal a magyar nyelv gazdagságát, leleményességét is gátlástalanul visszatükrözik.
Az állatmesék itt nem állatokról szólnak, ezeknek a történeteknek a kifejezésmódja fontos. Ösztönvilágunk megtestesítői.

Célunk tehát, hogy szórakozzunk, és közben szórakozva szórakoztassunk, mint az egyszeri ember, legyen ő is János, aki egyszer akár azt is mondhatta volna jókedvében: „Akkor most menj csak, kedves fiam – János! –, a cselevenduszoddal a Vörös-tengerhez hetymetyütyürűzni. De ha jól akarod érezni magad, útközben szólj be a Julcsinak is!”

Jó szórakozást!