Balogh Gábor

Vigyázzmenet

A mai fiatalságnak már fogalma sincsen, milyen is volt a sorkatonai szolgálat. Bizonyára nem is hiányzik nekik. Számukra ez már csupán másoktól hallott mese. Nekünk, akik végigcsináltuk, sokkal több. Személyes történelem, hihető – és sokszor hihetetlen – kalandok sora, barátságok és legendák születésének helye.
Az előző rendszer minden furcsasága és ellentmondása felnagyítva, eltorzítva jelent meg a sereg mindennapjaiban. Mégis hozzásegített minket a körülöttünk levő világ jobb megismeréséhez, mint ahogy észrevétlenül ismertük meg egyre jobban és jobban önmagunkat is, saját teljesítőképességünk határait, a lelkünk mélyén szunnyadó, addig rejtve maradó erőket.
Muszájból öltöttünk mundért, sok kellemetlen és megalázó dologban volt részünk, amit akkor megélni nem volt móka és kacagás, de ma, visszagondolva azokra a daliás időkre, már csak a nevetés maradt, minden keserűség nélkül. Meg a nosztalgia. Naná, hiszen akkor még milyen fiatalok voltunk!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy másfél évig a Magyar Néphadsereg bakája lehettem. Ezek nélkül az élmények nélkül ma sokkal szegényebb lennék. Örülök, hogy saját bőrömön tapasztalhattam meg a kiképzés borzalmait, a hadgyakorlatok néha fárasztó, néha mulatságos mindennapjait, az öreg katonák híres lazaságát. Örülök, hogy megismerhettem a seregbéli fura figurákat, Pinocset ezredes elvtársat, a tökfejű Fukalek Benőt, Baszki Jimmyt, a Szarpumpás Molnárt, Csokibombát, és a többieket. Legyen ez a regény egy letűnt, soha vissza nem térő korszak emlékműve, ahogy én láttam.